Csak feszülten meredtem magam elé mozdulatlanul, miután már elengedett a szorításból. Hirtelen jött emlékek és gondolatok kavarogtak bennem. Egyszerűen fogalmam sincs mit kéne tennem, vagy mit kéne mondanom. Zavartan kaptam ujjaim nyakamhoz, amit az előbb még ajkai érintettek, majd nagyot nyelve végig simítottam rajt. Túl jól ismerem ahhoz Damont, hogy eljátssza nekem a megtörhetetlen vámpírt, akibe egy fikarcnyi érzelem se szorult. Küzd az emberi énje ellen, teljesen kiakarja magából taszítani, csak azt nem értem miért. Akárcsak Stefan a múltban, ő is az hiszi ez a gyengéje, amivel bármikor megsebezhetik, de ezt kénytelenek magukban elnyomni, mert egy piciny emberi rész mindig is bennük marad, még a legerősebb igézés alatt is. Ez is egy része életének.
Óvatosan fordultam utána, és valahogy a szívverésem is lelassult mikor az ő arcát vettem ki a rés között. Nem akartam még ,hogy elmenjen, még nem amíg azt a valamit nem adom ki magamból, csak egyenlőre még fogalmam sincs mi lehet az. Visszakapva tekintetem pillanatok múlva ismét hátam mögött hallottam lépteit. Mintha gombóc szorult volna torkomba, mikor szemeim könnybe lábadtak. Nem értettem miért, hisz nem akartam fél év után Damon szemében azt az érzékeny és naiv lányt mutatni, aki néha még mindig kifurakodott belőlem. Hogy hiheti azt, hogy nem hiányzott? Ugyan olyan fontos számomra ,mint ahogy eddig is, ez nem befolyásolta az ,hogy Stefan visszatért, vagy nem engedtem elszabadulni iránta az érzéseimet. De éreztem, mit kell mondanom.
« Igen, Damon. Igen hiányoztál, és igen, bármilyen hihetetlen is de megbízom benned. Mégis mit gondoltál, azzal ,hogy Stefan visszatér te semmit nem fogsz nekem jelenteni? » éreztem ahogy hangom egyre elcsuklik, de hirtelen indulatból megragadtam felkarját majd léptek felé egyet és mélyen kék szemeibe néztem. « Azt hiszed nekem nem volt nehéz mikor itt hagytál...minket? Ricknek is szüksége lett volna rád, ahogy Stefannak is...ahogy nekem is. De te inkább megfutamodtál. Nem hitted ,hogy az öcséd képes lesz megváltozni, vagy miért, mert kénytelen vagyok felfogni mi az a valós ok amiért elmentél, vagy amiért tértél vissza. » a mondat végére már teljesen kiszáradt torkom, vettem egy mély levegőt. Elengedtem a fekete bőrdzsekijét, majd a padlóra vontam tekintetem hátrálva reakciójától. Talán nem is akarom hallani a választ, egyszerűen csak drámaian el kéne viharoznom, de lábaim legyökereztek.

Mikor arca két centire volt az enyémtől kénytelen voltam bármit is reagálni. Tekintetem ajkaira csúszott, majd mély levegőt véve egy másodpercre lehunytam szemeim, miközben elhangzik ez a várható kérdés: Nem hiányoztam, Elena? Ez a sok zavarba ejtő pillanat...egy kicsit sem. Viszont maga Damon, nos igen, beismerem ,hogy volt pár pillanat mikor erőt adott volna ha újra láthatom mivel fontos számomra, még ha ezt nem is ismertem volna be neki.
« Semmit sem változtál. » motyogtam megkönnyebbülve, mikor már egy lépésnyire állt tőlem. Reménytelenül tettem vissza az eddig kezembe szorongatott könyvet ismét a polcra. Kétlem ,hogy lesz időm rá, nem fogok unatkozni a napokban. Vajon miért nem akarja elárulni miért jött vissza? Mégis mi lehet az a nagy dolog amit nem oszthat meg velem? Vagy valóban higgyem el ,hogy honvágya volt? Mondjuk Damon esetében sosem lehet tudni.
« Tudod mit? Ne áruld el. Végül is nem ismerjük egymást annyira, és nem bízunk meg annyira egymásban ,hogy ezt az aprócska dolgot elmond. » feleltem szarkasztikusan, majd egyszerűen vállat vontam. Kérdőn felvontam a szemöldököm, vártam ,hogy végre valami elfogadható választ adjon.

Zavart pislogásba kezdtem mikor közelebb lépett. Talán pontosan ettől tartottam, hogy újra kísértésbe esem. De mi okom lenne rá? Itt van Stefan, remekül megvagyunk, nem igaz? Szó mi szó, a napokban kicsit elhanyagoltuk egymást, de visszatért értem, és ez nekem mindennél fontosabb.
« Mindenkinek kell egy hobbi. » fúrom bele tekintetébe az enyémet, majd enyhén gúnyos hanggal válaszolok. « Stefannal remekül megvagyunk. » tartottam attól ,hogy meglátja szemeimben azt a hamiska csillogást, ami ehhez a mondathoz kötődött.
Rettentően szúrta az oldalamat, az a válasz ,hogy miért is jött vissza, mi oka lehetett rá, vagy ki vagy mi hozta ide? Valahogy sejtettem ,hogy nem fog rá értelmes választ adni, az nem Damonre jellemző. Lassan kiemeltem kezéből a könyvet és mellkhasom előtt körbefontam rajta karjaimat. Nehezemre esett abba a türkizkék szempárba újra és újra belenézni, hisz pontosan tudtam ,hogy az a szempár hányszor okozott fájdalmat, ugyanakkor átsegített a nehéz időkben. Talán ő is ugyan erre gondolhat mikor az én tekintetembe mélyed.
« Őszintén Damon, hogy hogy újra Mystic Fallsban vagy? Mi okod volt rá? » sejthette ,hogy addig se ő, se én egy tapottat sem mozdulunk amíg el nem mondja a valós tényeket.

Egy pillanatra ,mintha megszűnt volna létezni körülöttem minden. Egyszerűen nem hittem el ,hogy itt van előttem az a férfi, akit közel 6 hónapja se hírét, se hamvát nem találtam, és most vissza tért. Egy ideig csak leblokkolva meredtem magam elé, ajkaimat résnyire nyitva, majd amikor tekintetemet felvontam az övébe, csak azt a pár szót tudtam ki préselni magamból ami ezekben a percekben a leginkább foglalkoztatott.
« Te meg mit keresel itt? » kérdeztem rekedtes hangon, zavart mosollyal arcomon. Sietve kaptam fel az imént leejtett könyvet, majd visszatettem a polcra. Talán csak nem akartam a szemébe nézni.
« Nem hittem volna ,hogy egy könyvtárban fogunk találkozni. » szisszentem fel kissé ideges vigyorral, majd egy pár kósza hajtincsemet fülem mögé tűrtem. Damon arcvonásait kezdtem vizslatni, mivel a saját reakcióimon kénytelen voltam eligazodni. Vajon aggodalmat éreztem e, hogy a visszatérésével mindenütt port kavar, vagy csak egyszerű döbbenetet, hogy újra láthatom. Tudom ,hogy miért ment el Mystic Fallsból, hogy mindenért magamat okolhatom. De miért tért vissza? Mi oka van rá? Egyedül csak ezen járt az eszem, de válaszokat, mint megannyi kérdésre nem tudtam megfejteni. Csak bágyadt mosollyal néztem a jellegzetes türkizkék szempárba, és vártam az okokat.

Muszáj volt egy kicsit elszakadnom az otthoni légkörtől. Boldognak kéne lennem, hisz Stefan visszatért, Klaus vihar előtti csendje jobb, mintha ismét szeretteimet veszélyeztetné. Minden kezd a helyére állni. De valahogy nem érzem teljesnek ezt a gyönyört. Mintha valami hiányozna. Az izgalom? Kötve hiszem, egy életre elég volt amit az utóbbi időkben kaptam. Szeretet? Lehetetlen, hisz itt van az öcsém, Jeremy, épp és egészséges, remélhetőleg nem töri a fejét megint valami őrültségen, Caroline és Bonnie szintén boldogok és mellettem állnak ahogy mindig is tették. Stefan...újra a régi, és jobban kötődöm hozzá ,mint valaha. De akkor mi lehet ez az üresség? Talán csak beképzelem. Talán csak nem tudom elképzelni ,hogy végre rendbe jött az életem, és ha még nem is örökké, de egy ideig normális mindennapokat élhetek, még ha ennek oly kevés is a valószínűsége. Pontosan tudom ,hogy hány embert kellett megbántanom, és eltaposnom érzéseimet, hogy most problémák nélkül ebbe a csendes kis könyvtárba barangoljak. Konkrétan, Damonre gondolok. Arra a Salvatorera aki miattam hagyta el Mystic Fallsat, és akinek nevéhez annyi halott ember neve fűződik. Megváltozott, de vajon mennyire? De ha gyilkos, ha nem, felelősséget érzek iránta. Két kezemen nem tudnám megszámolni hányszor mentette meg az életemet, vagy (próbált) visszatéríteni a helyes útra. Gondoltam rá ,hogy megkeresem és ismét visszahívom a városba, de féltem a válaszoktól, akárcsak tőle. Nem hiszem ,hogy olyan szívesen látna ismét, miután nyíltan a szemébe mondtam ,hogy nem lehet köztünk semmi, azok utána ami közöttünk történt. Nem szabadulhattak el az érzelmeim. Hogy is képzelhette, mi lesz? Míg a testvére egy ripperként él, mi boldogan élünk együtt? Ez nem csak az én részemről lett volna undorító, hanem az övéről is. De ha akarnám se tudnám letagadni ,hogy egy bizonyos valamit, akármi is legyen az, de éreztem iránta.
Hosszas elmélkedésemből egy belém botlott lány ébresztett fel, aki nem lehetett több egy-két évvel fiatalabb nálam. Mégis egy röpke bocsánat kérés után, már loholt is tovább papírnehezékeivel. Hát igen, ez a mindennapi kapkodás, már egy ember életéből sem marad ki. Tekintetemmel kíváncsian fürkésztem tovább a dohos, valamikor új borítású könyveket. A cél valami kevésbé izgalmas regény volt, amivel elüthetem az időt, vagy kikapcsolhatok egy percre. Egy lila árnyalattal borított iromány keltette fel az érdeklőségemet, amit lábujjhegyre állva emeltem le a poros polcról. Hátoldalán beleolvastam a tartalomba, majd egy félmosollyal tekintetemet felfordítva bámultam ki a két könyv közötti üres résen. Egy ismerős fekete bőrkabáttal találtam szembe magam. Kíváncsian vontam fel szemöldököm, majd vártam ,hogy az illető felém fordítsa arcát. Ajkaimra az az aprócska mosoly ráfagyott. Ujjaim elzsibbadtak, a kezembe tartott tárgy pedig kisiklott tenyeremből hangos csapódást hagyva maga után. Az a türkizkék szempár összetévesztethetetlen volt.
« Damon... » buktak ki belőlem a szavak, majd zavartan pislogtam a férfi tekintetébe.