Külső: Legalább 190 cm magas, sportos férfi vagyok. Hajam barna, általában mindig a kor aktuális divatja szerinti hosszúságú és fazonú. Alacsony homlokomra kiült pár redő, emiatt az emberek harminc év körülinek saccolnak. Szemeim mandula barnák, mellyel általában ridegen és felsőbbrendűen nézem az embereket és a vámpírokat egyaránt. Széles vállam és keskeny csípőm még férfiasabbá teszik amúgy is férfias kinézetemet. Öltözetem általában öltöny, ing és nyakkendő, de van mikor ez utóbbit elhagyom, és csak kigombolom az ingem felső gombjait. Az öltönyökből többnyire sötét darabok vannak, ahogy a nyakkendőimnél is a sötét színek dominálnak, csak az ingek közé fért be egy-két fehér darab.

Belső: Mivel is kezdjem? Nem tűröm, ha lekezelnek, nem mintha bárki is megpróbálná, de akadnak merész lények, de azok főleg olyanok, akik még nem ismernek. Elszánt vagyok, és céltudatos. A terveimet mindig véghez viszem, keresztül gázolva bármin, és bárkin akár. Igazságos szavatartó lénynek tartom magam. Ráadásul nagyon is erkölcsös a természetem. Ezek a tulajdonságok a vámpírráválásom óta csak felerősödtek. Egész lényemből sugárzik az, hogy felsőbbrendűnek tartom magam, mindenki felett állónak, szinte már-már valami istenszerű lénynek. Ez alól egy ősi sem kivétel. Sem Klaus, ahogy Becka sem. De bennem maradt valami emberség, Klausszal ellentétben. Ha átvernek, bosszúm messzire elér. Alkuképes vagyok, de csak akkor, ha az érdekeim úgy kívánják.

1080- ban

Egy nyári este volt, mikor a birtokunkon sétáltam egész az erdőig, sőt be a sűrűjébe. Nem tudom miért jöttem ide, vagyis tudom. Valami vonzott engem. Vagy esetleg valaki, de ekkor még nem tudtam. Hiszen amint beléptem a fák közé a halk nesz elhalt. De most hallom megint, most nem szűnik meg. Egy percig fülelek, hogy merre is induljak neki, majd hirtelen jobbra fordítom fejem. Pár másodpercig még kémlelem a nagy sötétséget, majd elindulok. Arra van egy barlang, tudom, biztos ott lesz, s ahogy közelebb lépek nyögéseket hallok. Egyre nyílvánvalóbb, hogy valaki beköltözött a birtokunkra, vagy legalábbis hetek óta próbálok a nyomára bukkanni, de most sérült, érzem a vért. De nem teljesen emberi, vagyis olyan mint mi. Akkor csak egy dologtól sérülhetett le...Fehértölgy...Vagy segítek, vagy megölöm. A barlangban tűz ég, valószínű fáklya. Bemegyek, a nő háttal van nekem, összegörnyedve. Felemelem a karót, hogy hátba döfjem, de ekkor eltűnik.Ütést érzek hátulról, majd neki nyomnak a falhoz. El kell ismerjem erős... Erős, és gyönyörű. Belenéztem a szemeibe, és mintha a villám vágott volna belém. Ellököm magamtól, gyors pillantást vetek rá, látom hol sebesült meg, ám mikor támadnék, ismét a falon kötök ki, és a karót is elvette. A szívem felé halad, és én nem akarok meghalni. Sebesen belenyomom ujjaim a sebbe, és ő összecsuklik. Hiába, én vagyok az erősebb. Ismét emelem a karót, most meghal...
- Kérlek ne tedd...Ne...ne ölj meg - kérlel, miközben a szemembe néz. Zavarba jövök, pedig nem szokásom. A támadó kezem magától leenged, mintha külön életet élne.
- Mondj egy okot, hogy ne tegyem meg! - próbálok utasító de egyben félelmet keltő hangon szólni, de nem megy.
- Megsebesültem, kérlek... A szí...szívembe...fúró-fúródott - nyögi ki nehezen a szavakat, miközben tekintete elhomályosul.Közelebb lépek, felhúzom a ruháját. Látom, hogy apró fullánkok módjára fúródtak a testébe a véget jelentő fadarabok, és átérzem a kínt.
- Ez fájni fog! -Figyelmeztetem, és elkezdem eltávolítani a darabokat. Éles sikolya elvész az erdő sűrűjében...

1081

- Ő nem lehet a feleséged! - kiáltja Klaus dühtől remegő hangon, hiszen már jó ideje vitázunk.
- Te nem vagy az apám, hogy helyettem dönts, testvér! - válaszolok vissza dühtől remegő hangon. Nem sok választ el attól, hogy nekiessek.
- Ez a nő csak meggyengít téged! - jön egész közel hozzám vámpírsebességével. Arca majdhogynem az enyémhez ér.
- Szeretem Anylint.És nem szólhatsz bele! - lököm el magamtól dühösen, majd megragadom, arcon verem, majd a falnak csapom, de egy óvatlan tizedmásodperc alatt fölém kerekedik, és hamar a földre kerülök...
- ÉS EZZEL GYENGÍT LE ELIJAH! - ordítja bele a képembe, hogy még a nyála is rám csöpög. Egy karó kerül kezébe, talán egy szék lába, és belém döfi, a tenyerembe. Majd a gyomromba, és szó szerint kilyukaszt. Több helyen is. Ez nem sima fa, mert rettenetesen fáj. Tompulok. Újabb lépteket hallok, majd egy idegességtől hisztérikus női hangot hallok. Ezután megszabadulok a súlytól, amit Klaus-nak hívnak.
- HAGYD ŐT BÉKÉT TE SENKIHÁZI!!! - Klaus erre észhez tér, és meghátrál, de nem megy el. Felülök, és látom Anylin hosszú barna haját.
- Te ebbe ne szólj bele! - Szisszen fel Klaus, és letörli a megszáradt vért az álláról.
- Ő a testvéred te szerencsétlen! Mégis kire számíthatnál? - mond csak ennyit, majd felém tart. Felsegít, közben gyűlölettől telt pillantásokat vetek fivéremre.
Otthagytuk őt, saját mérgében főve...

1489...

- Elijah, én belefáradtam abba, hogy titokban láthatlak csak! - Jelenti ki Anylin fájdalommal teli szemekkel. Érzem, hogy valami rosszat fog közölni. Évtizedek óta csak titokban láthatom, mióta Niklaus farkas énjét bezártuk. Ő vette rá a lányt, igézéssel és én vért adtam neki, hogy túlélje. Feláldozta a lerszármazottját, hogy Klaus ne jelentsen akkora veszélyt, de most még inkább veszélyes lett.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezem tőle elhaló hangon. Mintha gombóc nőne a torkomban, és a szemeim is égnek. Rosszat sejtek, és nem akarom hallani.
- Ismered az átkot. Kell egy hasonmás, és már elintéztem. Megtaláltam, a többit neked kell már elintézned... - Itt elhal a hanga, látom rajta, hogy nem tudja kimondani, amit szerintem már mind a ketten tudunk. Én mégsem akarom hallani.
- Intézd te, én nem akartam soha belefolyni. - Jelentem ki határozottan, majd felállok. Muszáj, mert megőrülök. Nem megy, ő itt akar hagyni, és tudom, hogy nem tudom megállítani. A tűz halk pattogása mostmár kezd az agyamra menni, pedig tegnap még előtte ültünk, némán, és egymással törődve, ma pedig...
- Én már akkor nem leszek itt Elijah...- Fordul felém szeméből könnycsepp szabadul el kettészántva gyönyörű rózsás arcát. A szívem most tört darabokra igazán. Nem elég, hogy a családom eltűnt, még ő is itt akar hagyni.
- Nem mehetsz. Nem hagyhatsz itt engem! Mi lesz velünk? - térdelek elé, mert ő ülve maradt. Megfogom a két kezét, az ajkaimhoz emelem, s megcsókolom azokat a kezeket. Végigsimít arcomon, én megcsókolom őt. Nem akarom, hogy vége legyen ennek a csóknak. De ő hagyja abba.
- Elijah, te vagy az akit, mindennél jobban szeretlek e világon...
- Pont ezért nem mehetsz, nem hagyhatsz magamra!- szakítom félbe, nem teheti meg, nem érdemlem ezt meg. És neki is a boldogság a fontos. Legszívesebben megölném Klaust, hogy ezt teszi vele...Velünk.
- Muszáj vagyok, meg fogom akadályozni a rituálét! Onnantól nem lesz nyugtom, ha ő megtudja ezt. Még ha nem is tud megölni, de kínozni tud. - Ledöbbenek a hallottakon. Megvan a hasonmás, tudja, hogy hol van, és én is tudom. De képes az egész boldogságunkat feláldozni azzal, hogy megakadályozza? Nem értem őt.
- De mért? -
- Mert Klaus mint hibrid nem szabadulhat a világra. Akkor ott mindennek vége. Meg kell tennem érted...Értünk. De hidd el egy napon még látjuk egymást! - Bíztat, de mit nekem ez a bíztatás? Egy napon láthatom? És ha soha többé nem látom meg őt? Mert nem találom? Ha így lesz, akkor ezért is Klausnak kell megfizetnie, ahogy a családomért is. De most még segítenem kell neki. Fájó szívvel engedtem el Kedvesem kezét, azzal a tudattal, hogy egyszer még tényleg láthatom Őt...

Napjaink...


Mystic Falls, ez most a város neve. Régebben még neve sem volt. Most megint itt vagyok, mert itt a Hasonmás, az átok megtörve. Engem megszabadítottak a tőrtől a szívemben, és bosszúra szomjazom... Nem tudom mire készül az én fivérem, de ki fogom deríteni. Addig is itt vagyok, mert ide jut el minden információ először...