Külső: Eredetileg vöröses-barna a hajam színe, de untam, változásokra vágytam, így lettem szőke. Szemem színe kékes-zöldes, szinte mindig festem magam. Ruháim nőiesek, szépek, drágák, márkásak és a többi. Szeretem, ha laza, és nem feszül annyira. Bőrömet nem szeretem, főleg mert szeplős vagyok, de egyébként semmi bajom a külsőmmel. Egyébként meg balra fent van egy kép, arról megtudod, hogyan is nézek ki...

Belső: Szeretek, szívok, alkoholizálok, élvezem az életem minden egyes percét. Ha röviden, pár szóban kellene engem jellemezni... nos itt van. Napjaim nagyrészt azzal telnek, hogy otthon ülök, kakaót iszok, cigizek és... csak úgy csinálok valamit. A hajamat is elkezdtem festetni, valahogy jobban tetszik a szőke, mint az a vöröses-barna. Anyám kiakadt, mintha ő nem ilyen lett volna 19 évesen. Apám mindenben támogat, valahonnan jó messziről. Azt se tudja, hogy milyen vagyok, már vagy egy éve nem láttuk egymást, csak úgy küldi a pénzt, meg a képeslapokat. Néha felhív, de semmi több. Ha kell bunkó vagyok, ha olyan ember van a közelben, akkor szerény, visszahúzódó. Ha nincs ilyen személy a közelemben nagy a szám, nem kicsit, akiket nem kedvelek azoknak megmondom nyíltan a véleményemet, erősségem az őszinteség. Mindig nevetek, vagy legalább mosolygok, és az emberek többségével kedves vagyok. Tényleg csak azokkal vagyok bunkó, akiket nem szeretek. Remélem egyszer találkozunk, bye.

Egy éve:
Életem legszebb napja előtt állok, vagy a legrosszabb. Attól függ, hogy mégis mit és kivel fogom csinálni. Egy ház előtt állok, belülről zene szűrődik ki, színes fényekkel. Táncoló emberek árnyékát lehet látni az ablakból. Nem úgy öltöztem fel, ahogy egy buliba szoktam, de nem is tudtam, hogy buliba jövök. Ő csak azt mondta, jöjjek át, beszélni szeretne velem. Talán nem is kellene bemennem, jobb lenne hazamennem és majd talán máskor átjönni. Uramisten, már vagy 10 perce itt állok az ajtó előtt, és nem tudom mit tegyek. De dönteni kell, már páran megnéztek az utcáról. Pulcsim lecsúszott a vállamról, megigazítom, és kopogok. Pár másodpercig várom, épp indulni készülnék, de az ajtó kinyílik. Ő nyitja ki. Köszön, behív, majd bezárja utánam az ajtót.
-Gyere, menjünk egy csendesebb helyre! - kézen fog és felvisz az emeletre, be egy szobába, aminek az ajtaján az áll: "BELÉPNI TILOS!" Jó nagy ház, jó sok szoba, és itt valamivel tényleg csendesebb. Leül az ágyra, gondolom a szülei szobája. Megveregeti maga mellett a puha matracot, én meg szó nélkül leülök mellé. Kíváncsi vagyok mit akar mondani, így két perc néma csend után megszólalok:
-Miről akartál velem beszélni? - kérdezem mit sem sejtve a válaszról. Kíváncsian fürkészem tekintetét, de ő csak sóhajt egyet a hajába túr és nem szól semmit. Rám néz, elmosolyodik. Már fél éve bele vagyok zúgva, már túl is vagyunk a vallomásokon, de semmi sem történt. A lelke mélyén ő is szeretet engem, csak nem meri bevallani magának, mert hogy én nem vagyok elég menő ahhoz, hogy vele járhassak. És különben is, van barátnője. Aki természetesen egy igazi kis ribanc. Gondolataimat egy hang zavarja meg, az Ő hangja:
-Nem is tudom mit akarok neked mondani. Igazából semmit sem akartam, ez csak egy ostoba kifogás volt, hogy átgyere és láthassalak... - hangja megnyugtató számomra és amit mond... Hát nem cuki? Szeretnék olyan menő lenni, hogy felérjek hozzá, hogy együtt lehessünk. De az a pillanat sosem fog bekövetkezni, Ő és Katie összefognak házasodni, és - nem túl - boldogan fognak élni, aztán a csaj lelép az összes pénzzel, a gyerekeket szegény férjére hagyva. Nekem már addigra lesz egy lúzer férjem, vagy egy erdőben fogok élni remeteként és Ő csak akkor fog rájönni: hibát követett el... Vagy mégsem? Arcát közelíti felém, szemeit lehunyja, én is így teszek. Lassan közeledünk egymás felé, homlokunk már összeér, de az utolsó pillanatban akármennyire is nem akarom felpattanok az ágyról.
-Azt hiszem... Azt hiszem, hogy... jobb ha én most megyek. - hátat fordítok neki és az ajtókilincs után nyúlok. Mielőtt megfoghatnám megragadja a másik karomat és maga felé fordít.
-Kérlek ne menj el. Maradj itt... velem. - mondja, és újra megpróbál megcsókolni, de most nem esek kísértésbe. Kiszakadok fogásából és két lépést hátrálok.
-Nem, ez nem jó, neked... neked barátnőd van. Én meg nem érek fel hozzád a ranglistán, tudom mi lenne ennek a vége, és akármennyire is szeretném... Nem lehet! - sírógörcs kerülget, könnyek gyűlnek a szemeimbe. Kimondani azt, amit eddig nem hittél el, és próbáltad kikerülni... Nem túl jó érzés. Elém lép, szóra nyitja a száját, de ez csak egy csel volt. Potyognak a könnyeim, ő magához húz és a harmadik próbálkozás erejével sikerül megcsókolnia. Nem túl hosszan, sőt röviden, mert elszakadok tőle. Könnyes arccal nézek arcára, majd kirohanok a szobából, le az emeletről, ki a házból. Sírva rohanok haza, tudtam, hogy nem szabad eljönnöm ide, tudtam, hogy nem lesz jó vége...

Most(sokkal rövidebben):
Az a bizonyos "Ő" még mindig együtt van Katie-vel, én meg még mindig reménytelenül oda-vissza vagyok érte, még akkor is, ha a tanév utolsó napján láttam utoljára. Már vége a giminek, nincsen semmilyen ranglista, én megváltoztam, ők ketten még mindig ugyanolyanok. Kell még több az életemről? Nem hiszem.