Komolyan nem értettem, hogy miért érdekelné pont ezt a csajt az, hogy mi az amit kihagyok a sztoriból. Hacsak nincs valami köze Kalushoz egyszerűen felfoghatatlan, hogy minek érdekli valami, amiről semmit se tud. Adtam neki egy elfogadható fedősztorit, amit az emberek többsége bevesz, főleg, hogy részben még igaz is.
Vállat vontam. "Nekem aztán mindegy, hogy mit hiszel." és így is gondoltam. Nem volt kifejezetten személyes, de engem sosem érdekelt, hogy mit hisznek az emberek.
Aztán fogta magát és a zsebembe dugott egy cetlit. Kérdőn néztem rá. "Bocsi szívem, nem az a fajta vagyok, aki fizet az élvezetekért, főleg nem egy lánynak" én is éreztem, hogy ez esetleg nem volt a legkedvesebb, amit mondhattam de nem értekelt túlságosan.
Végignéztem, ahogy kivonul a kávézóból, minimum mint egy díva. Aztán hangosan felnevettem. Nem zavart, hogy az egész helyiség azt hiszi megőrültem, de régen kacagtam ilyen jót. Ha a lány tényleg azt hiszi, hogy fel fogom hívni, vagy elmegyek a lakására, csak mert egy-két információra szükségem van: téved. Talán túl makacs vagyok, talán csak tényleg nem vonz ez a város, de inkább kiderítem magam a titkait, mintsem megalázkodjak érte valaki előtt. Még akkor is hatalmas mosoly volt az arcomon, mikor kisétáltam a újdonsült napsütésbe.
VÉGE

Egyszer-kétszer elkaptam egy-egy gyilkos pillantást, és ha cseppet is toleráns lennék már rég itt hagytam volna. Sütött róla, hogy nincs sok kedve velem beszélgetni, de nem tudtam mit tenni vele. Amint megkapom a válaszaimat, már el is tűnök. Nekem sincs épp ínyemre egy bájcsevely, amikor egyrészt a szomjúság kínoz, másrészt a hátam közepére sem kívánom az egész várost.
Arra viszont felkaptam a fejem, hogy sokmindent tud. Megtanultam már, hogy kifizetődő jóban lenni olyanokkal, akik ismerik az új környezetemet. Nehezen, de rávettem magam, hogy a arrogáns-faktorom a legalacsonyabban legyen. Ha akarok magammal kezdeni valamit, fő a kapcsolatépítés.
Az arcomra ültettem egy mosolyt és próbáltam kedves arcot vágni. Soha életemben nem voltam kedves és barátságos olyanokkal akiktől ne vártam volna valamit. A műbájolgást viszont tökélyre fejlesztettem az évek alatt.
"Szóval sokat tudsz a vámpírokról. Mesélnél valamit róluk? Mármint, kivel érdemes jóban lenni, kit érdemes messziről elkerülni és ki az aki kinyír egy perc alatt" Kedves hangot ütöttem meg. Ezek olyan alapinformációk voltak, amit jobb volt megtudni, mielőtt valakivel szembetalálkozok.
Amikor megkérdezte, hogy miért érdekelnek az elsők, legszívesebben azt mondtam volna, hogy semmi köze hozzá. De a kedves arcom nem mondhat ilyet. Persze buta sem vagyok, nem adom ki minden titkom elsőre.
"Ugyan, van olyan vámpír, akit ne érdekelnének az elsők, még akkor is, ha tart tőlük. Jobb ismerni az ellenséget, én így gondolom. De lehet, hogy én vagyok túl ostoba" vállat vontam. Amit mondtam színtiszta igazság volt, csupán Thayer-t ollóztam ki a történetből.

Továbbra sem tűnt úgy, mintha beloptam volna magam a lány szívébe, nem mintha ez álmatlan éjszakákat okozna majd. Egyszerűen az a tipusú ember vagyok, aki nem várja el, hogy kedveljék, mégis valahogy mindig az ölébe hullik minden, amit akar. Habár volt benne valami -talán, ahogy néha rezzenés nélkül viselte a bunkó és lekezelő stílusom - ami miatt akár kevésbé fagyos viszont is el tudtam volna vele képzelni. Barátság? Soha senkivel nem voltunk még barátok Thayer-ön kívül, és vele is a kapcsolatunk inkább a testiségre fókuszált.
- Isten ments, hogy belefussak egy elsőbe, főleg nem, ha igazak a pletykák, miszerint jobb nem provokálni őket - Azért hülye én sem vagyok. Csupán minden eszközzel azn vagyok, hogy Thayert a városba csábítsam. Hogy is mondjam... viszket valamim, amit csak ő tud megvakarni. És nem, nem az egóm. - Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy igaz-e a pletyka, hogy a város hemzseg a bosszúálló vámpíroktól és az elsőktől. - Hisztérikusan felnevettem. Jaj! Nem tesz jót nekem a szomjúság. Tervbe vettem, hogy amint lezavarom ezt a beszélgetést, keresek valami elkeseredett proli lányt az utcasarkon, akit a kutya se keres majd. New Yorkban bevett szokás örömlányokból inni.
Aztán, amikor közölte velem, hogy amatőr vagyok, kötelességemnek éreztem megvédeni magam. Persze a saját piszkálódó stílusomban.
- Talán mégsem vagyok annyira amatőr, hiszen téged egyből kiszúrtalak, pedig csak tegnap este érkeztem - villantottam rá a fogsorom. - Egyébként Cath, hol lehet ebben a városban iható prolilányokat találni? Olyat, akinek lehetőleg nincs met a vérében, mert attól keserű lesz - húztam a szám. Na igen, a new yorki ribancok és a drogok tárháza...

Szemmel láthatóan a lány nem repesett az örömtől, hogy velem találkozhat. Nem mintha ez engem egy cseppet is zavart volna. Már régen megszoktam, hogy az embereknek általában nem jön be a kegyetlenül őszinte és arrogáns stílusom. Mit tegyek, a beidegződés legyőzhetetlen...
Idegesen tekergettem a hajam még a lány megszólalt. Egy pillanatig úgy tűnt próbál levegőnek nézni. Persze azzal próbálkozhatott, Sutton Fall mindig eléri amit akar bármi áron. Talán ez az oka annak, hogy a legtöbben nem kedvelnek. De ugyan, kit érdekel? Negatív figurának is lenni kell valakinek.
"Leginkább mindent" - feleltem egyszerűen a kérdésre, mert ez volt az igazság. Ha ide akarom csalogatni Thayert, akkor annak nyomós oka kell, hogy legyen. És egy Első igazán nagy buli lehet, még neki is. Közben a kávém kihűlt, a kezemben a telefon folyamatosan rezgett és még a körmömről is lepattogzott egy picit a körömlakk. Azért már megéri vámpírnak lenni, hogy egyszerre akár húszfelé is tudok figyelni.
A lány még mnindig nem volt elragadtatva a stílusomtól, pedig anno Anglia lejobb nevelőnői tanítottak, igaz csak addig, amég a szabad akaratomban nem korlátoztak. Szóval gyakorlatilag megmaradtam elkényeztetett nagyvárosi hercegnőnek, csak a pedigrémet az évek alatt valahogy elveszítettem. Viszont a magamhoz való eszem mindig is megvolt, és tudtam, vannak emberek, akiknél a magabiztos fennhéjázás nem egy nyerő mód. Úgy tűnik jelen esetben sem.
"Rendben, szóval. Tudnál mesélni nekem a városban élő Elsőkről? Te vagy az egyetlen vámpír, akit errefelé ismerek és nem árt a kapcsolatépítés." kezdtem előrről a beszélgetést és próbáltam modorálni magam, több-kevesebb sikerrel.

Jelen pillanatban a hátam közpére sem kívánom Mystic Fallst. Az egész városra valami furcsa, borús nyomottság telepedett, amitől felállt a szőr a hátamon. Itt még a Balegancia szoknyámat sem tudom elkoptatni. Egy 300 dolláros ruhát nem arra terveztek, hogy megegye az idő a szekrényben. És ami a legidegesítőbb volt az egészben: egyetlen vámpírt nem láttam a megérkezésem óta, de még a jelét sem láttam, hogy lenne itt rajtam kívül bárki természetfölötti. Ami a legjobban dühített, hogy Thayerről semmi hír mióta elindultam New Yorkból.
Unalmamban otthagytam a kopott kis motelszobát - grrr a legkevésbé sem ehhez vagyok szokva, kezd emlékeztetni a régi ripper életemre. Megjegyeztem magamban, hogy az első dolgom lesz találni egy elfogadható szállást, ahol a szekrénybe legalább a cipőim elférnek.
Miután már meguntam a szoba fakó zöld és koszos tapétáját magamra kaptam a legkényelmesebb Louboutinomat és egy tavalyi Fendi táskába pakoltam az összes cuccom. Nem volt célom azzal, hogy elindulok valamerre a városban csak vártam a napsütést, a New Yorki zsongást és bármit ami feldobhatja az unalmas perceket.
Végső elkeseredésemben benyitottam a Grill nevezetű kávézó per bárba és kértem magamnak egy kávét. Még a nagyvárosi életemből tudom, hogy nappal nem szabad alkoholt inni. Butít és nem is classy egy nő kezében egy pohár víztiszta vodka még mielőtt megvacsorázott volna. Bár a whisky természetesen kivétel ezen szabályok alól, a whisky egyszerűen mindig jól áll.
A szememmel kerestem bárkit akihez odalibbenhetek egy könnyű unaloműzésre vagy vacsorára. Azokat egyből kizártam, akik megbámulták a fenekem mikor belibegtem. Aztán kiszúrtam valakit, akiről nehezen de megállapítottam, hogy 98%-os pontossággal vámpír. Éreztem felőle a friss vér illatát. Belekortyoltam a kávémba és a lány felé léptem.
"Sutton vagyok, az nem érdekel, hogy te ki vagy, csak ha tudsz nekem mondani pár zaftos pletykát a városban élő elsőkről" leültem vele szemben a székre és magamra öltöttem a legbájosabb mosolyomat. Biztos voltam abban, ha el akarok érni valamit, akkor vagy a behízelgés vagy a goromba stílus jön be legjobban. Ha a kettős úttal próbálkozom valamelyik biztosan bejön.