●Hilary Angel Moon ●

●Adatok●

vérfarkasok, boszorkányok

Külső:165 cm magas, vékony testalkatú. Haja szőke a lapockájáig ér, általában kiengedve hordja, de dísznek rak bele csatokat, szalagokat általában, ha olyan az évszak virágot is. A szeme sötétbarna, sötétben feketének hat. A hangja dallamos, a kacaja igen szépnek mondható, bár elég csendes és visszahúzódó. Nagyon szeret piros és arany, sárga ruhákban lenni, Kínában azok az öröm színei. A ruhákat részesíti előnyben, de van, hogy blúzt és szoknyát vesz fel. Blúzai és pólói többségén lótuszvirág vagy sárkányminta van díszítésnek. Vannak hagyományosabbnak mondható kínai ruhái is, amik ujja hossza, vagy szoknya esetében a szoknya hossza igen bő. Ezek nagyon kényelmesek számára, bár bizonyos dolgokhoz nem túl alkalmasak hosszuk miatt. Ékszereket nem nagyon hord, csupán a haját szokta díszíteni.

Belső: Alapból visszafogott, mosolygós és nyitott típus. Érdekli a nyugati kultúra, bár a sajátját részesíti előnyben. Csendes és visszafogott alapból, de ha úgy érzi kedvelik, vagy nyitnak felé, akkor ő is hasonlóképpen tesz. Túl sokan bántották már és úgy döntött, ha nem akar megőrülni, akkor a sarkára kell állnia. Jelleme hűvösebb lett és kimértebb, sokkal számítóbb és távolságtartóbb. Utólag megtudta, hogy nem tehetett róla, de attól még lelkében mély sebet hagyott és keserű bűntudatot. Még nem fogadta el teljesen hogy mi is ő és kicsoda, de reméli az új környezet, majd vigaszt hoz neki. Neveltetése szigorú volt, de vele amúgy is szigorúbban bántak, így a szabálykihágás az egyik szórakozása. Kicsit dacos, de ha érzi, hogy engesztelni próbálják, akkor hamar enged ebből.

Igazából a mai napig rejtély számomra, hogy anyám hogy került Japánba. Az viszont biztos, hogy kínai volt. Külsőre is látszott rajta, a neve is kínai volt – bár azt később megváltoztatta – és kínaiul is beszélt. Legalábbis hozzám mindig. Furcsa is volt, hogy a család többi tagja, meg máshogy beszél, de kisgyerekként nem igazán zavart a dolog. Egyébként is kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a nyelviségeken gondolkodjak.
1881. egész jó év volt. Erre persze nem emlékszem, de mindenki ezt mondja. A szüleim is Hilary Moon ugyanis nem volt egészséges gyerek.
Hogy miért beszélek múlt időben az akkori önmagamról? Azért mert az már nincs. Meghalt. Meghalt, nem sokkal a 17. születésnapja után.
Az addigi évek arról szóltak, hogy a szüleim, a lelküket is eladva, látástól-vakulásig dolgoztak, hogy mindig újabb-jobb gyógyszereket, kezeléseket vagy bármit kapjak. Nem hiszem, hogy pontosan tudta volna bárki is, hogy mi bajom van. Annak ellenére sem, hogy mind a kínai, mind a japán orvostudományt elég jónak tartották. Emlékszem még Európából is hívtak valakit, hogy megvizsgáljon, de nem sok haszna volt. A 17. szülinapomon már felkelni is alig bírtam az ágyból, de azért megünnepeltük elvégre sok kuruzslós szerint az is csoda volt, hogy addig életben maradtam. Aztán pár héttel később megjelent egy 35 körüli férfi. Azt állította, hogy meggyógyít és egészségesebb leszek mint valaha. A férfi azt mondta, Hasegawa-sannak hívják és, hogy megjárt több országot is és biztosította a szüleimet, hogy szállásért és némi ennivalóért cserébe meggyógyít. Éjszakára az én szobámban lett elszállásolva, mivel azt mondta meg szeretne tüzetesebben vizsgálni, és a betegségemnek megfelelő gyógymódot kiválasztva kezelni. Akkoriban nagyon fáradékony voltam, elaludtam a vizsgálatok közben…

Amikor felébredtem kipihentebbnek és egészségesebbnek éreztem magam mint vala. Az a kis fájdalom a nyakamon egyáltalán nem volt vészes. Hasegawa-san az ágyam mellett ült, és egy tál levest nyújtott át, hogy igyam meg. Megittam. Az addigi legfinomabb dolog volt, és még csak nem is sejtettem, hogy mi volt benne.
Azonban ami ezután következett, arra nem voltam felkészülve…

Igen, igen, jól sejti mindenki. Hasegawa-san nem éppen ember volt, és azon az éjszakán én is megváltoztam. Közölte velem, hogy nem volt gyógyítható a betegségem, de ő megmentett, és mostantól örökké boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Ez nem tetszett. Nagyon nem. Évek óta vártam a megváltó halált, erre valaki azt mondja nem halok meg.

A szüleimmel el kell hitetni, hogy a kezelés sikertelen volt és meghaltam. Egy újabb dolog, ami nem tetszett. Valamiért mégsem akarta kimondani, hogy vámpírt csinált belőlem. Csak több mint fél óra után sikerült belőle ezt kiszednem. Enyhe sokkot kaptam. Nem volt nehéz halottnak tetetnem magam. A szavaitól, teljesen ledermedtem. Nem akartam létezni, nem akartam így létezni. Persze csak azért, mert szinte semmit sem tudtam a vámpírokról. Az én elképzelésemben az ilyen lények gonoszak, folyamatosan vért szívnak stb. Azt mondta, mivel még új vagyok, gyenge a szervezetem, így könnyebb elhitetni a szüleimmel, hogy meghaltam. Sokat magyarázott, és végül belementem. Hilaryt 1898. július 8-án eltemették.
Koporsóba zárva lenni nem túl kellemes és akármit is látni manapság a filmekben, mangákban vagy bármilyen médiában bizton állíthatom, hogy nincsenek ilyen jellegű vágyaink. Nekem legalábbis biztosan.
Még szerencse, hogy kiástak. Igaz nekem egy örökké valóságnak tűnt, amit ott töltöttem a sötétben – éhesen, de Hagesawa-san állította, hogy nem voltam többet a föld alatt 12 óránál.
A nevemet ezt követően változtattuk Angel Moon. Beköltöztem Hagesawa-san házába, ami egyébként óriási, és a többi vámpírral együtt ott éltem, és tanultam az új életemet.
Lassan magasabb lettem, és szép fehér lett az addig sárgás bőröm. A hajam is egészséges és fényes lett.
Három évvel később mentem vissza a szüleimhez, már új néven, és beszélgettem egy kicsit velük, csakhogy tudjam minden rendben. Soha nem mondtam el nekik, hogy ki vagyok, de az életük minden hátralevő percéről tudni akartam. Távolról figyeltem őket.
Amióta vámpír vagyok átvészeltem pár háborút és rengeteget változott a világ. Hagesawa-san lett az apám, és mint kiderült tényleg orvos. Mindig is az volt és most is az.
A házunkban rajtam kívül csak férfiak vannak. Először nem értettem miért, de aztán megértettem, hogy vannak olyanok, akik a saját nemükhöz vonzódnak és ez a vámpíroknál sincs másképp. Hogy pontosan ki kinek kije, azt nem részletezném. A nagy többségre testvérként tekintek.
Mivel én magam 17 éves testbe zárva élek, általában középiskolás vagyok. Már vagy 30 középiskolába jártam… mindig más névvel, kissé más külsővel. Voltam kitűnő, volt hogy évet ismételtem… Időnként eltűnt pár osztálytársam… De erről leszoktam. Tényleg.

Az évek során gyönyörű lettem, és ki is használom. Szeretek énekelni, zenélni, és modellkedni. Imádom a divatot, ami annyira gyorsan változik! Életben tart, felpörget, csodálatos!!! Nekem találták ki. Erre persze csak az ’50-es években jöttem rá, de azóta…